Prológus

- A Prófécia -

    Úgy tartják, a leghatalmasabb istenek a mesés Valhaliát ötször teremtették meg, míg elnyerte mai formáját, egy olyan világ képét, hol a mindennek életet adó őselemek egyensúlyban lehetnek, hol az isteneik teremtményei nem pusztítják az emberiséget, az égi viszályok nem hagynak maradandó, mindent megsemmisítő nyomot maguk után. Teremtéstörténete során birodalmak alakultak és buktak el, különleges fajok, halandók és halhatatlanok születtek és lelték végüket teremtőik háborúiban, míg el nem érkezett az idő, hogy a hősies Nasse és a gyönyörűséges Neena igazságot szolgáltassanak viszálykodó fivéreik és nővéreik között, majd szövetségük nyomán létrehozzák az Újvilágot.

    Kezdetben csak a hatalmas, a Teremtő Ansar, az Ég Istene létezett, ki két testvérével, Nergallal, a Nappal és Lyrával, a Holddal lebegtek a megfoghatatlan Végtelenségben – mit később Aurorának, az Istenek Útjának neveztek el. Ansar megelégelte az örökléttel járó magányt, saját maga testéből hozta létre négy gyermekét: Freát, Taranis-t, Donart és Elilt. Hogy elsőszülött lánya és három fia ne élhesse át azt az egyedüllétet, mit neki kellett, saját képmásukra megteremtette a halandókat, kikről később kiderült, életük elenyésző az istenekéhez képest, testük gyenge, sorsuk porrá és hamuvá válás, helyüket nem lelték a Végtelenségben.

    Ansar végül alkut ajánlott a négy gyermeknek: amelyikük létrehozza azt a világot, ahol szeretett halandóik rövid életsugara teljes fényével ragyoghat, míg ki nem huny, megkapja a jogot, hogy védelmezhesse őket és döntsön sorsukról, életükről és halálukról, hogy az öröklét során végig figyelhesse, miként növekednek és gyarapodnak. Teremtő Atyjuknak egyik fiatal isten sem akart csalódást okozni, mindannyian vágytak a Teremtés Jogára, s ennek megszerzéséért folyó vitájuk döntötte romokba később világaik.

    Legelőször az elsőszülött és egyetlen leány, a Tűz Istennője, Frea akart bizonyítani Ansarnak. Világa azonban forró és kietlen volt, sivatag borított mindent, a halandók gyásza és könyörgése még a Végtelenségig is elhallatszott, ami miatt öccsei gúnyt űztek Freából, aki éktelen haragra gerjedt. Gyűlölet szította lángjai nyomán tüzes tollazatú főnixek fogantak, egyetlen sikolyukkal felperzseltek mindent, mi az útjukba került, pusztításukat senki nem tudta túlélni. Frea kudarcot vallott.

    A másodszülött Taranis, a Víz Istene, nővérénél már bölcsebben alkotott. Keze nyomán víz fakadt bárhonnan, mely az idők múlásával a halandók lételemévé vált, folyók és tavak, majd nagyobb folyamok és tengerek jöttek létre, hogy soha ne kelljen nélkülözniük. Azonban testvéreinek nem tetszett Teremtő Atyjuk elismerése, Frea és öccsei összefogtak, a vizet sóssá és ihatatlanná változtatták, a szomjúság vette el minden élő életét. Taranis elbukott, bukása nyomorának súlyától a vizek medrei elmélyültek, a túlélőket ismeretlen, fekete sötétség szívta magába.

    A fiatal Donar, kit később a Föld Istenének neveztek, már tanult fivére és nővére hibájából. Mit létrehozott, azt az ősi nyelven írt tekercsek és kódexek csak úgy nevezik: a legjobb Óvilág. A föld, melyet megalkotott hatalmas és termékeny volt, halandók ezreit volt képes egyetlen gondolattal ellátni. Hogy féltékeny testvéreit megenyhítse, ajándékként különleges teremtményeket hozott létre, melyeket az Újvilágban óriásoknak és nimfáknak neveztek, míg az égen apja tiszteletére csillogó smaragdpikkelyű sárkányok szálltak. A halandók boldogok voltak, egészségesen sokasodtak, rövid életük bár csak egy pillantásnyival, de meghosszabbodott. Azonban az otromba óriások és kacér nimfák sértették a három testvért, kik úgy hitték, Donar e teremtményekkel tréfát akart űzni velük. Bosszúból a halandók ellenségeivé tették ajándékukat, a harmadik gyermek haragja pedig akkorára gyúlt, hogy a Végtelenségen túlnyúlva elérte az Óvilágot: földrengések temették maguk alá a gyenge halandókat, a nemes sárkányok megvadultak, a föld mélyére rejtőztek. Donar kiesett Atyja kegyeiből.

A legifjabb Elil, a Vihar Istene, még nővérénél is hevesebb volt, így világa már a teremtés előtt pusztulásra volt ítélve. Testvérei provokálásai nyomán az időjárás szeszélyes volt, úgy irtotta a halandókat, ahogy az Újvilágban a legforróbb évszak delén keletkezett tűz perzseli fel a száraz kaszálókat. Haragjának hatalmas tornádóiból hófehér tigrisek fogantak, melyek éles karmaikkal és hegyes fogaikkal darabokra szaggatták a menekülő halandókat. Elil sem szerezte meg a Teremtés Jogát.

    Gyermekei viszályai és pusztításai miatt Ansar, kinek szeme mindent lát, nem figyelt fel testvérei érzelmeire, akik tiltott, ám igaz szerelmének gyümölcseként egy ikerpár fogant meg: Nasse és Neena, a Sötétség Istene és a Fény Istennője. Hogy bátyjuk haragját lecsillapítsák, Nergal és Lyra megkötötte a teljesíthetetlennek látszó alkut: ha a két ikergyermek létrehozza a halandóknak méltó világot, a Teremtő Atya meghagyja életüket. Ha nem, úgy égjenek mindannyian Frea tüzében, Taranis árkainak legmélyében. Azon a helyen, melyet ma már Achronnak, az Istenek Szakadékának ismernek.

    Nasse én Neena az Ég négy gyermekének harcából merítettek ihletet, majd kettejük ellentétének szövetségéből megteremtettek egy világot, melyben a fény és sötétség örök körforgásával létrehozták az életet mozgató egyensúlyt, és ahol unokanővérük és unokafivéreik alkotásait is felhasználták, hogy örök emléket állítsanak nekik. Frea tüze meleget és biztonságot adott, Taranis vize életet, Donar földje termést, melynek magjait Elil szele hordozta hátán. A világban azonban a viszálykodó testvérek teremtményei is otthonra leltek, teremtőik haragja lelkükben gyűlöletté vált, mely a halandók ellen irányult, egyetlen céljuk a pusztítás volt.

    Hogy hibáikat jóvátehessék, a Teremtő Atya gyermekei erőt adtak a kimerült ikerpárnak, hatan összefogva, Nergal és Lyra szerelmének csodálatában tíz különleges, kiválasztott halandó pár elsőszülött ikergyermekeit felruházták képességeikkel. E tíz ikerpárt tartják számon úgy, mint a Tíz Szent Harcost, az Elemek Őrzőit, kik Donar leghatalmasabb sárkányainak megszelídítésével legyőzték és elűzték a gyilkos szándékú teremtményeket. A főnixeket az egekbe kergették, Nergalnak áldozták fel őket. A sötétséget a vizek mélyére száműzték, a nimfákat és óriásokat az erdők sűrűjébe. A sárkányok méretét elvették, kapcsolatukat megszüntették a halandókkal. A tigrisek hatalmuk elöl a hegyekbe menekültek, tornádók viharai nyelték el nyomaikat. Ansar ajándékaként pedig a Harcosok legendája az idők végezetéig fennmaradhatott, s megparancsolta a halandóknak, hogy a hat gyermek, a tüzes Frea, a tisztító Taranis, a termést hozó Donar, a fékezhetetlen Elil, a hatalmas Nasse és az oltalmazó Neena istenségét örök életen át tiszteljék és áldozzanak nekik.

    Azonban teremtésük, a halandók háborúi és gyarapodása elvették az igaz, égi szerelemből született ikerpár erejét és majdnem halhatatlan életét is. A Teremtő Atya fivére és nővére kérésére a két lelket eggyé olvasztotta, s attól a naptól fogva tartják úgy, hogy a Hatalmas Egy figyeli a világot, melyet a Fény Istennője és a Sötétség Istene Valhaliának nevezett el.

    Hogy honnan is tudja mindezt Valhalia minden népe és generációja? A Próféciából. Ősi tekercsek és kódexek százaiból, melyek a megmentő Tíz Szent Harcos születését számítják az X000. évnek, világuk teremtése időpontjának. Ám a Prófécia nemcsak a múltat és a jelent tartalmazza; a megmásíthatatlan, mindenképpen bekövetkező jövőről is említést tesz. Az egyik legősibb tekercs utolsó bekezdése szót ejt az Elemek Őrzőinek újbóli megfoganásáról, kiknek feladata a világ megmentése lesz, ám ezúttal nem az istenektől, hanem az évszázadok során egyre kapzsibbá és nagyravágyóbbá váló halandóktól. A Harcosok egyesülésének időpontja pontosan hétszáz-hetvenhét évvel, hét hónappal és hét nappal Valhalia megteremtése után fog bekövetkezni a világ történelmének legnagyobb háborújának küszöbén, melynek még a Teremtő Atya, annak testvérei és hármójuk hat gyermeke sem lesz képes véget vetni. Ezt a háborút minden korban és időben csak úgy fogják majd emlegetni: az Évezredes Háború.

    És hogy történetünk mikor is kezdődik?

    Pontosan X777-ben.